A cég gyorsan növekedett: ’95-re már öt futárral napi negyven megrendelést teljesítettünk. Nyitottunk egy irodát is -egy harmadik emeleti lakásban a Szentkirályi utcában-, hogy jobban kézben tarthassuk a folyamatokat. Két telefonvonalunk volt: az egyiken a futárokkal, a másikon az ügyfelekkel beszéltünk. Fontos szabály volt (és azóta is szabály), hogy a megrendelők telefonját a harmadik csörgésig felvesszük, nem állítottunk be automata telefonközpontot, nem lett nyomógombos menü, hogy a megrendeléseket gyorsan és gördülékenyen felvehessük, és hogy megőrízzük a személyközpontú, barátságos kapcsolatot az ügyfeleinkkel.

Mobiltelefonok még nem léteztek, úgyhogy a zsebeink csordultig voltak apróval, mert 10 forintossal működő nyilvános telefonról hívtuk a diszpécsert újabb és újabb munkáért. Ha épp nem volt fuvar, visszahívható fülkéknél várakoztunk forgalmas belvárosi pontokon kocsmákban és kávézókban. Ezeken a helyeken gyakran összeverődött egy-egy vidám bringás társaság – pihenés nevetés, sztorik, cigi, kóla.

A Matáv által ’95 táján bevezetett kártyás nyilvános telefonok nagyon megkönnyítették az életünket. Egy 120- as kártyával egy hétig lehetett melózni és nem kellett fél kiló 10 forintossal rohangálnunk.

A futárok egy nyomtatott listát tartottak maguknál, amin a legnagyobb megrendelőink száma volt. Ha valami problémánk volt a melóval, nem kellett diszpécsert hívni – egyből a feladónak telefonáltunk. Időt, pénzt spóroltunk, és innen jött a mondás: „Futár vagy, oldd meg!”

Bringáink csomagtartóira céglogós táblákat szereltünk, ami kötelező volt munkaidőben. A belváros tele lett „Hajtás Pajtás” feliratú biciklikkel. Az irodaházak előtt lekötött bringák voltak a mozgó hirdetéseink, ezzel növelve az ismertségünket. Aki figyelt, hamar rájött: Budapesten igenis lehet biciklivel közlekedni,munkába-iskolába járni.

A fuvarszám rohamosan nőtt, viszont nem volt könnyű új futárokat találni. A szolgáltatást nem reklámoztuk, de a futárfelvételt igen – muszáj volt, mert egyszerűen nem győztük a rengeteg munkát.

Amikor elértük a napi száz fuvart, már kevés volt egy diszpécser,  a telefon túl sokszor jelzett foglaltat. Ekkor kaptak a diszpécserek új  “beceneveket”: Az „Emel” vette fel a rendeléseket, mert egész nap csak emelgette a kagylót, az „Oszt” pedig a munkát osztotta a futároknak.

95 őszén -egy befektető segítségével- megvettük az első öt Motorola URH készülékünket, és szórási engedélyt igényelve a Hírközlési Felügyelettől, egy átjátszó állomást telepítettünk a Szabadság-hegyre. Ez a technika ma már retrónak számít, de akkor óriási lépés volt az életünkben. A rendelést szinte azonnal továbbíthattuk a futároknak, olcsóbban és gyorsabban működtünk. A tulajdonosok nem vették ki a hasznot, inkább URH-ra költötték – szinte minden hónapban jött egy újabb készülék.

Gerendai Károly jóvoltából a Diáksziget épp akkor kinőtt, de nekünk tágas földszinti irodájába költöztünk a Lónyay utcába.

A szomszédos Erkel utcában megnyitottuk a “Futár Melegedőt” ahol önköltséges meleg ebéddel-vacsorával vártuk a fáradt futárokat. A hely munka után klubként működött. Este 10 körül úgy kellett hazazavarni az embereket, hogy másnap kipihenten tudjanak munkába állni.

Az új irodában egy hátsó ablaktalan lyukban már a saját kerékpár szerelőnk dolgozott, aki javítás idejére csere biciklit „szakszervezeti biciklit” adott a beugró “defektes” futárnak, hogy pörögjön a meló.
Ebben a lyukban nem éppen európai körülmények uralkodtak, szóval, az irodánk tőszomszédságában hamarosan különálló szervizt és boltot nyitottunk, ahol már más budapesti bringások is javíttattak. A műhelyben a nyári idényben 3-4 szerelő dolgozott egy időben.

Beindult a verkli. Pénzügyesünk lett, irodavezetőnk, HR-es és persze újabb és újabb diszpécserek. Már-már „igazi” cég lettünk – de a hangulat maradt a régimódi, családias, baráti társaságé. Nagy közös bulikat, lakomákat csaptunk, hétvégi kirándulásokat, bringatúrákat szerveztünk. A Toldi mozi büféje volt a második otthonunk. A félváros azt figyelte, hova mennek a „Pajtik” bulizni, mert menő volt velünk tölteni az időt. Akadt, aki nem is nálunk dolgozott, de átvette az öltözködési, viselkedési szokásainkat – így született meg Budapesten a „vanabi futár” jelenség.

A srácok munka után vagy hétvégén alleycat versenyeket rendeztek, amiken checkpointokat kellett érinteni a város különböző helyein. Ezeken a pontokon vicces feladatok várták a bringás versenyzőket.
A biciklis futárok világszinten is összetartanak 1993 óta minden évben rendeznek világbajnokságot (CMWC) és Európa-bajnokságot (ECMC) is – ezek a versenyek olyanok, mint egy alleycat, de háromnapos bulizással vannak egybekötve és a nagyobb futárközösségek adnak otthont nekik. A Hajtás Pajtás is kiutazott jópárra: jártunk Amszterdamban, Tokióban, Washingtonban, Barcelonában, Helsinkiben…

2001 nyarán eljött a nagy nap:  az erre az alkalomra alapított Hajtás Pajtás Egyesület rendezte meg a Biciklis Futárok Világbajnokságát. A szervezésbe besegített egy baráti, de konkurens cég az Elit Express.
A Millenáris Velodromban ünnepélyes megnyitóval kezdődött a 3 napos verseny, ahova a világ minden tájáról érkeztek biciklis futárok – színes ruhák, őrült gépek, hatalmas energiák. A Sziget fesztivál építése éppen akkor zajlott, oda telepítettük a vendégek sátortáborát – etettük, itattuk, buliztattuk őket. Csodálatos és szívmelengető érzés volt látni a 600 boldog külföldi fiút és lányt, ahogy együtt tekernek velünk szeretett városunkban. Egyik este az Árpád hídon az amerikai futárok megállították a több száz fős tömeget, és „Budapest is the best” skandálással fejük fölé emeltették mindenkivel a bringájukat. Innen eredt a későbbi budapesti Critical Mass logója is.

< ELŐZŐ | KÖVETKEZŐ >