A közösbe bedobott lóvé

Budapest kevés sikertörténete közül a Hajtás Pajtásé az egyik: a város talán legismertebb márkája, amely kétfős garázscégként indult 18 éve, és ma már cégek ezreit szolgálja ki. A biciklis futárszolgálat alapító-tulajdonosa, Tóth „Spenót” Zoltán szerint a futárcéget a média építette fel, a hirdetést azonban pénzkidobásnak tartja ma is. A cég külföldön is terjeszkedik, és az adózási morál javulásáért küzd, de Spenót közben megmaradt lokális rock’n’roll-sztárnak is.

Nem úgy tűnsz, mint aki úgy született, hogy logisztikai céget szeretne magának. Hogyan lesz valakinek futárvállalkozása?

Harmincéves koromig tulajdonképpen soha nem dolgoztam semmit. Csavarogtam, zenéltem, meg valahogy az előző rendszerben nem is nagyon kellett dolgozni, mert minden nagyon olcsó volt, könnyen lehetett élni napról napra. Közben a kistestvéreim – négyen vagyunk, én vagyok a legidősebb – Izraelben tanultak, és amikor a tíz évvel fiatalabb öcsém leérettségizett, és visszajött Magyarországra, itthon volt tök egyedül, szülők nélkül, mert a mamánk Kanadában volt, a papája meg Bécsben, és mégiscsak én voltam a családban a legidősebb, elhatároztam, hogy elkezdek dolgozni Lackóval együtt, nehogy ő is csavargó legyen. Lakásfelújítás-üzletbe kezdtünk, és éppen az elsőnél tartottunk, amikor egy svájci csaj, aki itt tanult a Filmművészeti Főiskolán, és akivel együtt zenéltem a Flash együttesben, mesélt arról, hogy rendeztek Zürichben egy világbajnokságot biciklisfutároknak. Kikérdeztük, mi ez a biciklisfutárság, és megpróbáltuk elképzelni. Festettük a nagy, fehér falakat, és másról sem beszéltünk, mint hogy valami mást kellene dolgoznunk, és mi lenne, ha megpróbálnánk ezt a biciklisfutárságot, nem kell hozzá semmi. Abból a 30 ezer forintból, amit a lakásfelújításért kaptunk, csináltuk meg a céget és a szórólapokat 1993 őszén. Biciklire már nem maradt, úgyhogy kértünk kölcsön kettőt: egy campinget és egy szovjet kerékpárt. Elkezdtünk a Rózsadombon szórólapozni, meg olyan helyeken, ahol gazdagok laknak, mert azt hittük, hogy majd ők fognak küldözgetni ajándékokat vagy bármit. Fogalmunk nem volt semmiről. Hogy mi az üzleti élet, és hogy mi ez az egész. Persze nem ment, és mindenki kinevetett bennünket, hogy biciklivel dolgozunk Budapesten. Ez akkoriban még nem volt szokás. Irodánk is csak két év múlva lett.

Addig mi volt?

Napi egy-két meló és egy barátnőnk, aki otthon varrt bőrcuccokat, és akinek megadtuk a telefonszámát a szórólapokon. Ő volt a „diszpécserünk”, mi pedig olyan kávézókban és kocsmákban várakoztunk, ahol volt visszahívható telefon. Ültünk a Lackóval, néztük a telefont, mikor fog csörögni, de nem nagyon csörgött. Aztán egyszer csak ránk ugrott a sajtó. Nevünk még nem volt, nekik meg, gondolom, témájuk, de valamiről mégis kellett írniuk. Egy hónapon keresztül napi három interjút adtunk, mindennap szerepeltünk valahol, tök ingyen. Baromi magabiztosak voltunk és állati nagy volt a szánk, nemcsak futárok voltunk, hanem környezetvédők is. Ettől a médiafelhajtástól nagyon beindultunk, következő év áprilisában már rengeteg melónk akadt.

Az első komoly megrendelőnk egy fordítóiroda volt, amelynek hatalmas ügyfélköre volt, főleg multik, reklámügynökségek. Közülük először a McCann Erickson figyelt fel ránk: nagyon olcsók voltunk és szimpatikusak, így szerződtettek bennünket, és annyi munkát kaptunk, hogy egyből behálóztuk a várost. Ezután pedig már maguktól jöttek a legmenőbb multik. Egy év múlva tíz, két év múlva pedig 40 futárunk volt. És bérelnünk kellett egy irodát.

Hajtás, pajtás!
Spenót elmondása szerint a cég fénykora 7-8 éve volt, 600 millió forint körüli éves bevétellel, 160 futárral, akikből egyszerre 110-120 volt utcán. A legtöbb napi ezer fuvar volt, jelenleg 600 körüli megrendelést bonyolítanak naponta, 100 futárral, ami 400 milliós éves bevételt hoz. Az elmúlt években nyolc-tíz motoros és hat-nyolc autós futárral bővültek, ők a külvárosokba és vidékre szállítanak, illetve a nagyobb csomagokat viszik. Adósságaik nincsenek, és büszkék arra, hogy még soha nem perelte be őket ügyfél, pedig jelenleg is közel 5 ezer szerződéses partnerük van. Létezik normál árú szolgáltatásuk, ebben az esetben a telefonhívástól számított 25 percen belül ott kell lenni a csomagért, és a hívástól számított másfél órán belül célba kell érni vele. Ez a szabály, de a méréseik szerint valójában átlagosan 12 perc alatt érnek ki a küldeményért, és 56-65 perc között adják le. Emellett van egy extra szolgáltatásuk is, az Előzd meg a piros 7-est! Ott 15 percen belül kell fölvenni, és egy órán belül leadni a csomagot. Ha nem így történik, akkor nem fizet a megrendelő. „Ezt is csak mi csináljuk így” – fogalmazott Spenót.

A név honnan jött?

Volt egy macskám, a Pajti cica, meg zenélgettem pár sráccal és írtam egy számot a hajtás pajtásról. Lackó a Speedy Gonzalezt javasolta. Aztán kicsivel később, amikor még nem volt konkurenciánk, kitaláltunk egy kamuversenytársat magunknak, ez volt a Fürge Ürge. Ezzel a névvel, de a mi telefonszámunkkal jelentettünk meg hirdetéseket. Menőztünk. Nagyon vicces volt.

Mitől voltatok ennyire magabiztosak?

Éreztük, hogy egy nagyon jó dologban vagyunk benne, hogy érdemes csinálni. Az amúgy is egy nagyon jó időszak volt Magyarországon: a rendszerváltás után még mindenki azt hitte, itt majd valami csoda történik, nyugatiak leszünk, és minden megváltozik. Sok külföldi költözött akkoriban Budapestre, tele volt a város amerikaiakkal, németekkel, akik szintén azt hitték, itt valami nagyon jó dolog fog történni, és akik azóta le is koptak. De akkor nagyon pörgős és pozitív volt minden. A gazdaság is pörgött, költöztek ide a multik, cégek alakultak. Akkor indult be a kapitalizmus. Lettek versenytársak is, akiket le akartunk győzni: két-három jó nagy motoros futárszolgálat, 30-40 motorossal.

Honnan tudtátok, hogyan kell egy márkát felépíteni és egy céget működtetni?

Minden jött belülről. Nem mentünk külföldre, nem kérdeztünk meg senkit, hogyan csináljuk. Soha nem házaltam. Öltönyös-nyakkendős üzletkötéssel próbálkoztam, de nem jött be. Nem éreztem magam rosszul, de nem kötöttünk üzletet. Az működött, hogy odamentünk bringáscuccban, mert az őszinte volt. És kigondolt stratégiánk se volt, csak a nevünk, de az valahogy vitt mindent. A marketingünk arról szólt, hogy zöldek vagyunk. Maszkban szerepeltünk az újságokban, és toltuk, hogy sokan biciklizzenek, mert állandóan dugó van, nem lehet parkolni, amúgy meg tök vidám és sportos dolog. De nem költöttünk hirdetésre, ami volt, az csak barterben jelent meg a logónkkal és a telefonszámunkkal. Többre nem volt szükség. Pénzkidobásnak tartom ma is. Meg amikor még futárkodtam és rengeteg reklámügynökségnek szállítottam, azt láttam, hogy hatalmas nagy pénzek mennek el hülyeségekre. Persze, lehet, hogy az egész világgazdaságot ez tartja fönt, de én valahogy mégse érzem, hogy egy-egy cég hol kapja vissza azt a rengeteg lóvét. Nekünk minden biciklinken ott van a táblánk – ennyit költünk reklámra. Az kell, hogy a futár, amikor átadja a cuccot a szórólapunkkal együtt, jó fej legyen és mosolyogjon. Ma is azzal szerzünk ügyfelet, hogy szépen dolgozunk. A megbízhatóság a legfontosabb, aztán a gyorsaság, a környezetvédelem és a lazaság. Ebben a sorrendben. De az se rossz, ha a megbízhatóság után a lazaság jön. És az az érdekes, hogy a kettő tök jól megfér egymás mellett. És most már bárkinek mondod Budapesten, hogy Hajtás Pajtás, tudja, mi az. Heti öt új szerződést kötünk. Lehet tudni, hogy azok, akik most ezeknél az új ügyfeleknél dolgoznak, korábban egy másik cégnél már dolgoztak velünk.

Hogyan tud embereket irányítani és szabályokat betartatni olyan valaki, aki ezt sose tanulta és nem is nagyon élte át a másik oldalt?

Régebben pár szabály volt csak, amiket tök könnyű volt betartani. A diszpécser a második csörgésre vegye fel a telefont, és pontosan írja le, mi a feladat, a futár pedig akkor is telefonáljon be, amikor fölvette, és akkor is, amikor leadta a cuccot. Irányítani pedig nem kellett, ment magától, mert aki nálunk dolgozott, az a sajátjának érezte az egészet. Nemcsak meló volt, hanem harc a motorosok ellen és a környezetvédelemért. Nagyon családias volt az egész: kéthetente volt fizetésnap, ami úgy zajlott, hogy összejöttünk a mama lakásában, hatalmasat vacsoráztunk és jól berúgtunk. És akkor is együtt voltunk, ha nem dolgoztunk. Esténként a Toldi Moziban találkoztunk, de ott is csak a Hajtás Pajtásról beszélgettünk. Folyamatos, vidám meeting volt. És tulajdonképpen ez van ma is. Beszélgetünk. A két ügyvezető, Kükü és Sinya [Mellesleg a Critical Mass tömegrendezvény főszervezői is. A futárok körében íratlan, de gyakorlatilag eltörölhetetlen szabály, hogy szinte csak beceneveket használnak. – A Szerk.] a barátaim, nem tudok velük szigorú lenni, nem szúrhatom le őket. Jó, ha valamit nem sikerül megbeszélnünk, muszáj azt csinálniuk, amit én mondok. De azért az béna, ha nincs jól átdumálva. De ilyenkor se vitatkozunk, csak beszélgetünk. Mint most is, az I. Adófizetők Napja kapcsán [Idén június 20-án volt az első olyan munkanap, hogy egy átlagos magyar munkavállaló az éves bérét terhelő adókat letudva, már a saját nettó fizetéséért dolgozott. A Hajtás Pajtás biciklisfutárai ez alkalomból egy hagyományteremtő, vidám, munka utáni pikniket szerveztek a Nemzetgazdasági Minisztérium elé. Igazságosabb közteherviselést szeretnének, amihez az állam részéről megfizethető mértékű adókra, a vállalkozások részéről pedig az alacsonyabb adók valós és egyenlő megfizetésére lenne szükség. – A Szerk.] Kükü azt szerette volna, ha a tortára, aminek az egyik felét átadtuk Balog Ádám helyettes államtitkárnak, azt írjuk, hogy miénk és övék. Én azt szerettem volna, hogy saját és közös. És majdnem sikerült átvinni, de aztán Kükü hívott, hogy a saját az csúnya, legyen enyém és közös. Végül kiegyeztünk nettó fizetés és adóban. De azt például, hogy legyen autós futárunk is, három évig tartott, mire átvittem. Pedig muszáj volt, mert azok a cégek, amelyeknek kis- és nagyméretű küldeményeik is vannak, nem tudtak velünk dolgozni, mert a nagyokat nem tudtuk elvinni, ezért a kicsiket is autóval szállíttatták. Hat éve van autónk a nagyobbakra, a kicsiket meg bringával visszük. Két év kellett ahhoz is, hogy kötelező legyen a bukósisak a futároknak. 10-15 évvel vagyok idősebb a többieknél, akiknek autózni szentségtörés, hiszen zöldek vagyunk. A bukósisakra meg azt mondták, elveszi a szabadságérzetet, pedig mi punkok vagyunk! Mikor azt kérdeztem, mi lesz, ha valaki beveri a fejét és meghal, visszakérdeztek: halál? Hogy jut ilyen eszedbe, miért beszélsz ilyenekről, mi nem halhatunk meg! Azért nem rossz, hogy felnőttek, hogy belenőttek ebbe az egészbe. Nincs is nagyon más dolgom, mint hogy beszélgessek velük. Úszom, terelgetem a gyerekeim, és a Puszi együttes frontembere és menedzsere vagyok. 12 éve Kükü és Sinya irányítja a Hajtás Pajtást. Amiből van már egy Rómában és Pozsonyban is, és amiből többet egyelőre nem tervezünk.

Miért éppen Rómában és Pozsonyban terjeszkedtetek?

Róma volt az első, három éve. Onnan jött, hogy fölhívott minket egy 20 éve ott élő erdélyi srác, aki nagy bringás és környezetbarát, hogy segítsünk. Lackó épp kint volt Olaszországban, átugrott Rómába dumálni ezzel a csávóval, aki aztán egy hét múlva idejött Budapestre, beszélgettünk két napot, aztán kimentünk Rómába, és alapítottunk egy céget vele és egy másik sráccal. Ő a diszpécserek főnöke volt a Hajtás Pajtásnál, de kilépett, mert tele lett a töke Magyarországgal, és a megtakarított pénzével és az öt gyerekével elment Valenciába. Lackónak jutott eszébe, hogy egy év alatt biztos jól megtanult spanyolul, az nincs olyan messze az olasztól, ráadásul még biciklis és irodai tapasztalata is van, költöztessük át Rómába. Úgyhogy kiküldtünk egy csomó pénzt, és most ott vannak Rómában és csinálják a céget, amiben ők is tulajdonosok és mi is. Egyetlen fillért nem kaptunk még belőle, de egy éve ők se kértek. Nagy könnyebbség. És lehet vele menőzni, hogy van egy olasz cégünk, ugyanaz a logó is. Pozsonyban még nem megy annyira, ott még mindig csak ketten vannak.

Vidéki terjeszkedésen nem gondolkodtatok?

Egyelőre nem tervezzük. Szállítunk vidékre, sőt, azokba a városokba, ahol vannak partnercégeink, vonattal küldjük a cuccot. Ez a legolcsóbb szállítási mód, és környezetbarát is.

A család, a munka és a zenélés hogyan fér meg egymással?

Amikor a Hajtipajti indult, akkor született az első gyerekem. Aztán lett még három. Most 9, 12, 13 és 18 évesek. Eleinte egyáltalán nem csináltam jól a családdal, 93-tól 97-ig nem voltam jó szülő. Ezért is volt régebben, hogy amikor olyasvalaki jelentkezett futárnak, akinek volt gyereke, azzal azért alaposan meggondoltattuk, érdemes-e elvállalnia a melót, mert a magam példájából tudtam, milyen egyszerre biciklisfutárkodni és gyereket nevelni. Hogy este hazamész, és a kádba nem tudsz beülni, nem hogy még a gyerekeddel foglalkozz. De nem küldtük el a gyerekes jelentkezőket, sőt, amíg a gyermektelenek a bevétel 60 százalékát kapták kézhez, addig a gyerekesek 70-et. De visszatérve: nagyon jó a viszonyom a gyerekeimmel, páros héten öt napot, páratlanon kettőt vannak velem. Bizonyos dolgokban elég szigorú vagyok velük. Nincs tévénk, naponta fél órát internetezhetnek, és hétvégén megnézhetnek egy filmet. És ha hagyom magam meggyőzni, hogy ne menjenek edzésre, és később nem úgy fejlődnek, ahogy kellene, akkor megkapom, hogy erről is én tehetek, mert nem voltam elég kemény.

Meddig lehet ezt az életformát csinálni?

A Hajtás Pajtás és a Critical Mass már megy magától, a budapesti biciklizés siker, vannak klassz bicikliutak, és rengetegen bringáznak. Nekem egyébként ez a legjobb érzés az egészben. Persze nem dőlt még el, hogy Budapest biciklis város lesz-e, mint Berlin vagy Koppenhága, simán lehet még Athén vagy Róma is, ahol húzzák a mopedet. Mi most épp az adózási morált szeretnénk javítani, ezért találtuk ki és szerveztük meg az I. Adófizetők Napját, ami akár olyan civil összefogáshoz is vezethet, mint a Critical Mass. Rendezvényeket szervezünk, és sokat fogunk erről dumálni, hogy a politikusok csökkentsék az adókat, az adózók meg fizessék be azokat, és akkor mindenkinek jó lesz. És próbálunk nyomást gyakorolni a versenytársainkra is. Budapesten még mindig piacvezetők vagyunk, de jó lenne visszaszerezni a nagy megrendelőinket, akiket azzal veszítettünk el, hogy hat éve kifehéredtünk. Ezzel a lépéssel 30 százalékkal lettünk drágábbak a konkurenciánál. Nem szeretnénk elfogadni, hogy becsületesnek lenni szívás. Svájcban vagy az Egyesült Államokban kiközösítik azt, aki nem adózik, itt meg Rózsa Sándor vagy. Aztán jó lenne olyan egynyomtávú bicikliket szerezni, amelyek teherszállításra alkalmasak, mert amióta a neten csomó mindent át lehet küldeni, egyre nagyobbak a csomagok. Ebbe az irányba még jó lenne fejlődni, de a Hajtipajti már tényleg készen van. Akár el is adhatnánk.

El tudnátok engedni?

Ez olyan, mint amikor írsz egy nagyon jó szöveget, amiből sláger lesz. Azt nem énekelheti más? Ez egy cég, nem a gyerekünk. Persze, jó érzés, hogy felépítettük ezt az egészet, hogy a mi történetünk annyival szebb a többiekénél, hogy mi találtuk ki a dolgot, marha sok beszélgetéssel. Az összes budapesti biciklisfutár tőlünk vált ki, mindenkit mi tanítottunk meg a szakmára.

A többiek már egy kész dolgot kaptak, tarifarendszerrel és mindennel. Nagyon büszke voltam, amikor tavaly itthon volt a papám, és elvittem őt az irodánkba, hogy megmutassam neki, mit csinált a fia. Azt mindig is tudta, hogy van egy nagy cég, de azt hiszem, lepukkant drogtanyának képzelte. Aztán látta, hogy tisztaság van, növények, egészen olyan, mint egy rendes munkahely. Meg az is klassz volt, amikor a nyolc általánosommal (másodikban otthagytam a gimnáziumot, és csavargó lettem) a második feleségem révén egy überértelmiségi családba kerültem, és Herczog Mari, a szociológus azt mondta, hogy én egy self-made man vagyok. Szóval ez mind tök jó, de azért egészen közelről néztem végig azt is, ami a Pesti Esttel történt. Hogy az alapítók nem tudták elengedni, foggal-körömmel ragaszkodtak hozzá, harcoltak érte, aztán hoppon maradtak.

Mi lenne, ha nem lenne Hajtás Pajtás?

Már rég elköltöztem volna Ausztráliába vagy Új-Zélandra a gyerekeimmel. Nem szeretem, ahogy nálunk a csövesekkel bánnak, hogy bezárják a kedvenc kocsmáimat, hogy télen a fürdők, nyáron a strandok és az uszodák üresek, mert eszméletlenül drágák. Ezeknek az árait én mesterségesen nagyon alacsonyan tartanám, hogy a budapestiek használhassák ezt a csodát, ezt a rengeteg jó vizet! És a családosoknak extra kedvezményt adnék.

Ausztráliában vagy Új-Zélandon mit csinálnál?

Szegényen élnék és szörföznék. Meg sorban állnék a zöldségesnél, mert az ausztrálok úgy tudnak sorban állni, hogy az a legnagyobb szórakozás! Egy méterre állnak egymástól, ha négy pénztár van, akkor is csak egy sor áll és nem versenyeznek egymással. És ott nincs ennyi náci, szeretik a külföldieket, és a melegfelvonulás úgy zajlik, hogy a gimnazisták az osztályfőnökükkel együtt vesznek részt rajta. De valószínűleg maradok, mert öreg vagyok, 48 éves, és tulajdonképpen nem értek semmihez. És mert most lettem rocksztár!

Játszottál az Európa Kiadóban, a Flashben, utána a Csókolomban, most pedig az annak a romjain alakult Pusziban nyomod. A zenélésnek mi a szerepe az életedben?

Azt szeretem a legjobban. A mostohapapám az Alfa mozinak volt az üzemvezetője, ahol rockkoncerteket is rendezett, főleg a Generál együttes lépett fel, amiben a Horváth Charlie énekelt és a Tátrai Tibor volt a gitáros. Összehaverkodtunk, sokat jártak fel hozzánk, a Tátraival lehetett gitározni. Aztán megengedte, hogy följárjak hozzá, és engem semmi más nem érdekelt. 13-14 éves voltam, egyáltalán nem tanultam, napi öt-hat órát csak skáláztam, és csak azt, amit a Tátrai mutatott. Ha hazamentem, fogtam a két hangszórót, rátoltam a fejemre. Így indult, és azóta is ez van. Mondjuk zenét nem hallgatok már.

Akkor mit szeretsz benne?

A koncert előtti beállásokat, ha van idő arra, hogy két-három órát vacakoljunk és jól bejátsszuk a színpadot, ha van idő odébb rakni a hangfalat. Nagyon utálom, amikor mondjuk egy fesztiválon csak fölrohansz és bedugod egy vadidegen erősítőbe a gitárt. Azok is tudnak sikerülni, de amikor biztonságban vagyok koncert közben, azt szeretem. Meg amikor táncolnak vagy tapsolnak. Csak az nagyon ritka, és nem miattunk. Az látszik a közönségen, hogy marhára szeretnének tapsolni, táncolni, csak tök bénák, lusták, gyávák, de ha végre sikerül, akkor az nagyon jó. Meg az is, amikor megdicsérnek. A legjobban pedig a próbákat szeretem. Amikor összeáll egy szám, és elkezd gurulni az egész. Meg ott mindig sokkal jobban szól a zene. Inkább a zenélésen agyalok most, hogy föl kellene építeni a Puszi együttest. Nagyon féltünk, amikor az énekesünk, Ujj Zsuzsi [az egykori Csókolom zenekar, a Puszi elődjének énekesnője – A Szerk.] kilépett, mert a Lackó is és én is mindig csak játszottunk és zeneszerzők voltunk korábban. És most az van, hogy mindannyian énekelünk, és a közönség komálja. Volt egy koncertünk tavaly szenteste a Sirályban: rengetegen voltak, pont jól belazulva, a zenekar összeállt, és baromi jó bulit csináltunk, a közönség őrjöngött. És azóta még jobb. Olyan, mintha gyerekek lennénk, tiszta gimnazista zenekar feeling. És most már a gyerekeim se fikázzák. Szeretnék majd egy számot a Hajtás Pajtás-sztoriról. A zene nagyjából kész, a szövegből csak egy sor van még meg: „Bedobom a lóvémat a közösbe.”

(A cikk a Kreatív magazin 2011 augusztusi számában jelent meg)

Simon Andrea
a szerző cikkei

(forrás: Kreatív)