Biciklifuttában Ottawától Budapestig

2000. május 15. - Interjúk | Nyomtatott sajtó
Megjelent: Népszabadság
Megjelenés dátuma: 2000.05.15
Szerző: Dunai Márton

Összefoglaló a cikkről: Egy kanadai biciklis futár, Kole Deep történetét ismerjük meg, aki bejárta a világot, majd Budapestre is eljutott. Az élete sodródás, munka és folyamatos újrakezdés, miközben végig a szabadság hajtja. A „Hajtás Pajtás” itt életformát jelent: menni, tekerni, túlélni. Egy nyugtalan figura portréja, aki mindig továbbáll, mielőtt gyökeret verne.

Biciklifuttában Ottawától Budapestig

Pont ezt vártam. Tudtam, hogy egy kanadai sráccal fogok találkozni, aki körbeutazta a világot, és mindenhol hajtás pajtás volt – mármint kisbetűvel, mert ez a foglalkozása: biciklis futár. Ennek tudatában arra készültem, hogy valami jó vad fejet fogok látni. Bejön – de a vad kerékpáros külső nagyon is lágy belsőt takart. A hangulat is azonnal oldódott, amint leültünk meginni egy sört a Váci utcában. Aki tizenéves kora óta összesen két hetet töltött otthon, az legalább csavargó, inkább útonálló, de az biztos, hogy nem illik bele a mindennapi kispolgári létbe. A várakozásaimnak Kole Deep – ez a neve – első pillantásra meg is felelt, sőt. Huszonhét éves, tarajos punk, átszúrt szemöldökkel, tetoválásokkal, biciklilánc-karkötővel. Az ilyen emberekről készülnek portréfilmek, amelyek aztán sikeresek lesznek az underground mozikban, majd jön egy amerikai rendező, és már megy is a történet Hollywoodba. Kole azonban nem várta meg, hogy filmet forgassanak róla, inkább ő ment Hollywoodba. A történet persze nem ott kezdődik, hanem viszontagságos nagyvárosi utcákon, befejezetlen iskolákban, csonka, majd elhagyott családban és félőrült barátok között.

– Elemibe jártam még Ottawában – kezd bele.

– Akkoriban szerettük a zene alapján meghatározni magunkat, hogy milyen zenét hallgatunk. Én pedig nehezen találtam rá a magaméra. Végül a punkot, az eredeti, ősi változatot választottam. Lázadó voltam én is, a tizenhárom éves fajtából, meg ez a zene is. De még két év kellett, mire rátaláltam a tutira. Ültem a gimi pincéjében, és vadul bömböltettem a kedvencemet, amikor bejött egy nálam idősebb srác. Megkérdezte, miért ezt hallgatom, amikor vannak sokkal jobbak is, például ez a kazetta itt. A kezembe nyomott egy kazettát, ami fél évig bírta. Napi tíz órát hallgattam.

A zene megváltoztatta az életét. Elkezdett összejárni hasonló ízlésű kortársaival. A punkok nem éppen átlagos élete hamar megtetszett neki. Ottawa utcáin élték az életüket, Kole pedig egyre kevesebbet járt haza. Szülei elváltak, az anyja nem nagyon foglalkozott vele – erre mondják azt, hogy kallódó fiatal. Tizenhat vagy tizenhét éves volt, amikor végleg abbahagyta az iskolát. Megtanult koldulni, felületesen megismerkedett az élet rögösebb oldalával – ital, kábítószer -, és sodródott tovább. Egy valami azonban megkülönböztette a társaitól: soha nem tudott igazán pofátlanul a koldulásra, mint megélhetési forrásra hagyatkozni. Úgyhogy végül elment Torontóba, fogott egy biciklit, és beállt futárnak. Ez bejött. Nem túl magas, de rendszeres jövedelme lett, a szabadsága pedig nem veszett el. Órabérért dolgozott: ha sok pénz kellett, sokat tekert, ha sok pihenés kellett, sokat hevert. És látta, hogy ez jó. Aztán megismerkedett egy Los Angeles-i házaspárral, akiket egy ideig beengedett a bérelt lakásába. Pár hónapig együtt éltek, aztán a lakótársak úgy döntöttek, visszanéznek Kaliforniába. Hívták magukkal a még mindig csak tizenkilenc éves fiút, ő pedig úgy döntött, miért ne. Kisvártatva azonban kiderült az igazság: a srác crackkel üzletelt, és maga is függő volt. Kanadába csak menekült a hitelezői elől. Egészen addig nem derült erre fény, míg egyszer Kole rajta nem kapta, hogy szív. A viszonyuk hamar elmérgesedett, a pár nem hagyta biciklizni, féltek, hogy feldobja őket, állandóan fenyegetőztek. Kole döntött. Visszaszállt a biciklire, és elment a már nem is annyira baráti házaspártól. Végleg. A szállás nem volt gond – az utca épp jólesett a nagy bezártság után -, és hamar talált állást is. Bírósági ügyiratfutár lett.

– Elsőre talán kicsit furcsának tűnik, hogy egy olyan nagy, szép és hivatalos intézményben, mint a Los Angeles-i bíróság, pont egy ilyen szakadt figurát alkalmaznak, aki még hajléktalan is, mint én – tárja szét a kezét.

– De van benne logika. Először is én olcsóbb voltam, mint a többiek. És jó is voltam, mert el lehetett küldeni a fekete negyedbe meg a spanyol negyedbe, és visszajöttem onnan. Olyan ez, mintha Budapesten a Havanna telepre meg a VIII. kerületbe járnék bírósági behívókat osztogatni. Három hónapja élek itt nálatok, és tudom a dörgést. Nem kedvelnének nagyon. Ott sem kedveltek, de elfogadták, hogy csak küldönc vagyok. Így maradhattam a cégnél. Két évig egyre jobban kerestem, volt, hogy havi kétezer dollár fölött. Ember, abból már nyugdíjba lehet menni!

Aztán mégsem ment. Nem is az a típus, de ez esetben mégsem ő lépett ki. Elmérgesedett a viszonya a helyiekkel, főleg azokkal, akiknek sok bírósági idézésük és sok nagy, izmos kutyájuk volt. Azok az állatok majdnem olyan gyorsan futnak, mint egy jó erőben lévő biciklis futár. Kole ezért fogta magát, és átnézett Hollywoodba. Statisztálni kezdett, amiből szintén meg lehet élni.

– Akkoriban sokat lazsáltam – folytatja.

– Statiszta mindig kellett, és fizettek annyit, hogy egy hét munka után egy hónapig elvoltam. Nincsenek nagy igényeim. És részt vettem olyan filmekben, mint az Armageddon, meg ilyenek. Azt egyébként meg is választották minden idők legrosszabb filmjének Hollywoodban. Na persze nem én tehetek erről.

Nem a rossz filmekben való szereplés ábrándította ki ebből az újabb állásból, hanem Európa csábítása. Milánóba hívták modellnek. Az éppen aktuális, szintén nem hétköznapi kinézetű barátnőjével együtt szerepeltek néhány reklámkampányban meg egy művészeti sorozatban.

– Egy őrült olasz szerint mi voltunk az ideális emberpár – csóválja a fejét.

– Ennek ellenére nem foglalkoztatott minket halálra. Mi pedig elmentünk Londonba, ahol szakítottunk. Az ideális emberpár. Fogtam hát a biciklimet, és találd ki, mit csináltam vele… leveleket meg csomagokat hordtam. De nem maradtam sokáig, mert bár sokat fizettek, utáltam az angolokat. Átmentem Amszterdamba, ahol azonnal megismerkedtem egy lánnyal, és nála laktam. Na az jó volt, csak aztán vele is szakítottunk, pedig éppen akkor kezdtem dolgozni egy futárcégnél.

Ennek örömére átment Németországba, ahol egy régi Los Angeles-i ismerősénél, egy repülőtisztnél lakott, a NATO egyik támaszpontján, egy kis falu mellett. Nagyon kellett fedél a feje fölé, ezért maradt egy ideig. De nem neki találták ki, hogy terv szerint, percre kiszámítva éljen, és ne tehessen egy lépést sem a vendéglátó kísérete nélkül. Minduntalan kiszökött a körletből, aztán meg vissza.

– Egészen hihetetlen volt, ahogyan kilógtam a másik körlet kantinjába, ahol nem kérdeztek semmit – lelkesül be.

– Egyszer buktam csak le, de akkor gépfegyvert szegeztek rám, és majdnem lelőttek. Végül sikerült elmenekülnöm, egy pincén keresztül leráztam a katonákat. Az amerikai hadsereg katonáit! Ennyit tesz az utcai nevelés.

Végül a vendéglátóját felpakolták egy gépre, hogy menjen vissza Amerikába valami ügyben, ő pedig ott maradt, egyedül, mint az ujja. Eszébe jutott, hogy Budapesten van egy barátja, akinél lakhatna. Így stoppolt ide. A biciklije Amszterdamban maradt, mert nem tudta volna mit kezdeni vele a támaszponton. Hátradől, és nézi a Váci utca házait.

– Szeretem Budapestet, hiányozni fog. Chilébe megyek most. Van egy barátnőm, aki látni akar, én pedig még úgysem voltam Chilében. Amszterdamon keresztül akarok menni, hogy a biciklimet magamhoz vehessem, és dolgozhassak. Santiago mellett leszek. Lehet, hogy be is megyek dolgozni a városba. Aztán néhány hónap vagy év múlva irány Ausztrália. Most nem, most mindenki oda megy az olimpia miatt.

– Ez most akkor terv? – kérdezem.

– Van egy mondás, Ottawában hallottam még. Hogyan tudod a legjobban megnevettetni Istent?

– ?

– Egy tervvel.

Dunai Márton

Ez a cikk független sajtó megjelenés