„Szerelmes  vagyok Budapestbe”

Rövid összefoglaló a cikkről: A riport olyan budapestieket mutat be, akik a kiköltözési hullám és a nagyvárosi nehézségek ellenére is a főváros mellett döntöttek. Megszólalnak idős barátnők, akik a belvárosi élet pezsgését élvezik, valamint Kürti Gábor, aki a kerékpáros közlekedésen keresztül talált mély kapcsolatot a várossal.

„Szerelmes  vagyok Budapestbe” Főváros Imádók Társasága

Szmog, zajszennyezés, a vírushelyzettel járó bezártság – néhány tényező azok közül, amelyek egyre többeket sarkalltak arra, hogy összepakolják a lakásukat, és meg se álljanak, amíg el nem hagyják a vörös átlóval áthúzott Budapest-táblát. A nagyvárosi élet ellen szóló érvek dacára viszont még mindig akadnak, akik, köszönik szépen, nem kérnek a vidéki idillből, ők tökéletesen boldogok a fővárosban.

Szerda este a társaságnál meredek a mosolyom kijelzőjére. Húszas éveik elején járó barátaim közül alig akad, aki egy órán belül a belvárosba csábítható egy pohár borra és egy jó beszélgetésre. Közülük már többen kiköltöztek Budapestről. Van, aki az anyós küszöbén vágyódott vidéken élő családja közelségére, más erdők-mezők közepére képzelte el a jövőjét.

Nemcsak az egyéni tapasztalat, a KSH adatai is a dezurbanizációs tendenciát támasztják alá. A főváros a kilencvenes évekig mágnesként vonzotta az egyetemistákat és a pályakezdőket, azóta azonban egyre csökken Budapest lakossága, a harminc év alatti 260 ezer fővel lettünk kevesebben. Ráadásul az elmúlt években a járványhelyzet, a kormány családtámogatási intézkedései és a távmunka térhódítása is vonzóbbá tette a vidéki életet.

Félelmetes a folyamat. Égető kérdés foglalkoztat: vajon kik azok, akik mégis teljes szívvel döntöttek Budapest mellett mind a mai napig?

KÁVÉHÁZ A CUKI NÉNIKHEZ

– Minket itt úgy hívnak, hogy a cuki nénik – nevet Mari. A hosszanti csíkos tapéta, az ovális dohányzóasztalra terített csipketerítő a századelő hangulatát idézi a Paulay Ede utcai kávézóban, ahol a hetvenes éveikbe lépő barátnők minden szerdán összegyűlnek.

– Az utcába járunk tornázni, utána ide jövünk beszélgetni – mondja Beatrix, és a talpas poharak köré letelepedett csapat felé bök. A baráti kör a nyolcvanas években alakult, Budapest valaha volt legzsúfoltabb időszakában, amikor több mint kétmillió lakója volt a városnak.

– Esténként az Átriumba jártunk, a Royalba is beültünk – meséli Judit. – Nem volt pénzünk, ezért az asztalra kikészített kenyeret ettük, megszórtuk sóval meg paprikával, közben mindent kitárgyaltunk.

– Akkoriban nagy családi életet éltünk – mondja Eszter. – Házibulikat is tartottunk. Táncoltunk, beszélgettünk, zálogosdit játszottunk.

– Például meg kellett csókolni valakit – kuncog Mari.

A barátnők a mai napig kihasználják a nagyváros nyújtotta lehetőségeket, moziba, színházba járnak. Eszteren és Krisztinán kívül mindegyikük tősgyökeres budapesti.

– Azonnal otthon éreztem magam Pesten, rettenetesen vonzott a pezsgése – mondja Krisztina, aki az egyetem miatt érkezett anno Balatonfüredről a fővárosba. Kérdezem őket, gondoltak-e valaha arra, hogy vidékre költözzenek. Mind a fejüket rázzák. Azt mondják, a város iránt érzett múlhatatlan szeretetet az élénk kulturális életen túl Budapest szépségétől sem lehet elválasztani.

– Ha végigmegyek a pesti rakparton, és átnézek a túloldalra – mosolyodik el Edit –, azt gondolom, megunhatatlan a látvány, igazi csoda.

A VÁROSLAKÓ FELELŐSSÉGE

A Deák Ferenc tér nyüzsgő hangyaboly, munkába igyekvők százai rajzanak ki a metróból. Szakállas férfi kerekezik közben. Kürti Gábor, a Hajtás Pajtás egykori cégvezetője, a Magyar Kerékpáros Klub elnöke érkezik a találkozóra, hogy megmutassa, ő hogyan szeretett bele a városba.

– Engem bárhol lerakhatsz Budapesten, tudni fogom, hol vagyok. Mindenkinek azt mondom, ha szeretné megismerni a várost, üljön biciklire – magyarázza, miután elhelyezkedem a kerékpár dobozában, és nyakunkba vesszük a Kiskörutat.

Gábor született budapesti, de azóta érzi igazán magáénak a várost, amióta biciklis futárként kezdte felfedezni.

– A rakpartot szeretem a legjobban – mondja, ahogy elsuhanunk a Víziváros folyóra néző házai, a tetőn ringató hajók, a tavaszi napsütésben andalgó járókelők között. Gábor az egyesülettel sokat küzdött azért, hogy megmaradjon a folyó menti kerékpárút, harcoltak a kiskörúti és nagykörúti kerékpársávokért, valamint a Bubi bevezetéséért is, de szerinte azért még mindig van hová fejlődnie a fővárosnak.

– Ha valami nem jó, tenni kell érte, hogy megváltozzon. Egy város olyan, mint egy részvénytársaság, mindenkinek van benne egy kis résztulajdona, amiért felel.

Az Andrássy útról lekanyarodva egy játszótérrel, szökőkúttal berendezett, gyerekzsivajtól hangos parkban pihenünk meg.

Gábor egy 18. kerületi családi házban él, elárulja, a karantén idején szívesen tett-vett parányi kertjében, ennek ellenére sosem tudná elhagyni Budapestet. – Szerintem mindenkinek abban a városban kell laknia, ahol dolgozik – szögezi le. – Nem tartom felelősségteljes döntésnek, hogy azért költözünk ki a városból, hogy közelebb kerüljünk a természethez, közben meg tönkretesszük azzal, hogy miattunk erdőket parcelláznak fel, vagy hogy minden reggel kocsiba ülünk.

(A riport folytatódik, ha érdekel olvasd tovább itt.)

Ez a cikk független sajtó megjelenés