Egyik legemlékezetesebb kirándulásom,avagy a lámpás-ember igaz története
Egy kellemes esti sörözés után a nagykörút lámpafényei közt tévelyegve kaptam meg a túraszervező utolsó üzenetét: öltözzek fel emberesen, mert hideg lesz. (Gyélaci barátom azóta is ragaszkodik azon állításához, hogy azt írta, "öltözzek melegen, mert hideg lesz az éjjel", de én továbbra is kitartok amellett, hogy semmiféle napszakkal kapcsolatos megjegyzésre nem emlékszem határozottan.) Másnap reggel, mint a tisztességes egynapos kiránduló, vállamon egy vándorszatyorral érkeztem meg a legfelső, közúti közlekedésre alkalmas hidunk melletti buszpályaudvarhoz, ahol már az üvegajtón kívülről láttam bent gyülekező, kilencven literes hátizsákok között molyoló kaland-társaim fel-felbukkanó sziluettjét, majd egy-két pásodperccel később a kaján vigyorral átitatott meglepődést is arcukon, mellyel egy sátorban alvós bulihoz felettébb szerény ekvipázsomat konstatálták. A következő öt percben az unalmas hétvégi reggelekhez szokott, s így komolyan megdöbbent buszra-várók között machetéjével masírozó honpolgárral felsorakoztattuk érveinket a fent említett zárójeles nézetkülönbség tisztázása érdekében, majd mivel láttuk, hogy emlékeink diszjunkciója folytán nem fogunk konszenzusra jutni (aminek létrejötte egyébként mit sem változtatott volna kellemetlen helyzetemen), kinéztük az utolsó járat indulásának időpontját, mellyel még megmenthetem majd magam a fagyhaláltól, ha netán ilyesfajta úri huncutsághoz találnék kedvet.
Némi elégtételt adott a sárga bűzhányóra való felszálláskor a többiek ajtóba-szorult látványa, miközben én fellibbentem húsz dekás neszeszeremmel, és kényelmesen elhelyezkedtem egy, azaz egy darab műbőr ülésen. A körülbelül ötven kilométeres út után, - ami talán kicsit hosszabb, de így sem értem, hogyan képes két óra alatt teljesíteni egy járat, mely legalább hatvannal halad - azon nyomban felfedeztük a dömösi út szélén lévő welcome kocsma barátságos légkörét, hogy felelősségteljes túrázóhoz méltón készüljünk fel mind pálinka-, mind vodka-ügyileg az elkövetkezendő megpróblátatásokra.
Alig egy órával később hátunkon a vidáman locsogó kulacsokkal, melyekből az előbb borzadva öntöttük ki az utálatos városi csapvizet, hogy a vidék hálás aromáival tölthessük fel őket, arcunkon az utóbbiból kimaradt mennyiségtől bimbódzó vigyorral még álltuk a kötelező csoportképre rögzített pillanatokat, majd elindultunk végre a házak közt kezdődő aszfaltúton. - Az ilyen fotók egyébként egy esetleges emberveszteséggel járó kaland után hű alátámasztást nyújthatnak a szerencsétlenül járt társunk hozzátartozóinak elhebegett „induláskor még megvolt” félmondathoz, de úgy emlékszem még nem kellett igénybe vennünk eme hasznát.
A következő néhány órát nem részletezem, átlagos menetelés viszonylag gyors megvilágosodással, miszerint is tudjuk merre kell menni, negyedóra vissza-gyaloglás, hogy felfedezett tudásunkat kamatoztatva dönthessünk egy gonosz elágazásnál, majd újra menetelés, csak meneteltünk egyre meredekebb ösvényeken, meneteltünk az egyre mélyülő hóban, csak meneteltünk.. meneteltünk.. meneteltünk.. meneteltünk.. míg végül megpillantottuk tervezett táborhelyünket a Makó-réti-forrásnál.
Míg a többiek havat takarítottak sátraik leendő helyéről, én gyorsan eldöntöttem, nem vágok neki egyedül a visszaútnak, főképp azon okból, hogy belegondoltam, legendás tájékozódó képességem folytán bizonytalan a kimenetele, és akár sokkal rosszabb dolgok történhetnek velem, mint a fagyhalál, ami legalább egy biztos pontnak ígérkezett életem eljövendő részében. Azt hiszem a két alternatíva kattogó agyam kerekei között leginkább az volt, megfagyni hortyogó társaim között, vagy megfagyni egyedül, s e kettő közül az első tűnt vidámabb megoldásnak. Ezen kívül az a lehetőség is ott volt, hogy behúzódom valakinek a sátrába, s így talán kicsit komfortosabban fogom élvezni az éjszaka viszontagságait.
A sátrak a helyükön voltak, nekiálltunk hát falatozni, és igen hamar lejjebb láttunk a kulacsokba is. Én tizenegy óra körül úgy döntöttem, megpróbálok addig aludni egy keveset, amíg nincs annyira hideg, mintha kétszer annyira volna, és elhelyezkedtem Barna kolléga sátrában. Gyékap kölcsönadta szuperszonikus kihűlés-gátló fóliáját, melyet minden nehéz helyzetekbe kerülő kalandor magánál tart a farzsebben. Fogalmam sincs, hogy tényleg működik-e ez a szerkezet (ami ráadásul úgy néz ki, mint amibe én a téliszalámis szendvicset is csak kalmopyrinnel együtt csomagolnám), és csak rosszul értelmeztem az installációs leírást, esetleg a szavatossága járt le, mindenesetre körülbelül fél óra fekvés után azt éreztem, hogy vészesen lelassult a szívverésem és mozdulni sem bírok. Ekkor tízperces ászana-variációk után a kisujjamon ugráltam ki a holdfénybe - bármit, de feküdni nem fogok ma éjjel. Körbenézve némi enyhüléssel nyugtáztam, hogy mindenki fázik valamilyen mértékben, dacára annak hogy a tűz közepén állva vedelték a páleszt és igen nagy jókedvükben találtattak. Egy dologra azonban kitűnő gyógyír volt a negatív irányban igencsak meglódult hőmérséklet: nap közben begyűjtött fáradtságunk éjfélre teljesen eltűnt, és ebben az újjászülető frissességben ámulva fedeztük fel helyzetünk kivételességét és a benne rejlő lehetőségeket a csodálatosan téli rengeteg hívogató mesevilágában. Ezen magasztos élmény, vagy az üszkösödő lábujjak terjengő szagának hatására (ki tudja), egy pillanat vagy kettő törtrésze alatt máris több helyről hangzott fel a kiáltás: menjünk, indulni kell éjszakai túrára. Valami valóban lehetett a levegőben, mert szó nélkül mindenki készülődni kezdett. Néhány felcsatolt tőr csörrenése, elszórt gluggyogó morajok és az elszántságtól szuronyhegyesre csiszolt tekintet-nyalábok kíséretében bevetettük magunkat az erdőbe.
Adrenalin-szintünk exponenciálisan emelkedett, ötven méter, vagy annyi sem volt, és már futottunk, mint az őrültek, a térdig érő hóban. Zseblámpáink erőforrásai az esti koszt és kvártély körüli teendők során nagyrészt kimerültek, nyeszlett fényüknek már nem vettük hasznát a mindent átszűrő kékes derengésben. Legalább egy fél órája rohanhattunk így, fel és le, átvágva merész, falszerű emelkedőkön és beláthatatlan aljú, hirtelen elénk táruló szakadékokon, mikor megláttuk egy alattunk lévő kanyon túlsó oldalán, a sötéten táncoló fák között azt az alakot, akinek a fején fény villogott. Az egyetlen mesterséges fény a sejtelmes hegyi éjszakában, melynek egy-egy távolabb kinyúló díszlete között az ember átszökellte a távolságokat, majd továbbsurrant. Cselekednünk kellett. Nem volt vitás, az az alak tőlünk lopta el a fényt, melynek nemrég még bővében voltunk, s ha ezt megtette, bármire képes, veszélyben lehet egyéb felszerelésünk és egész táborunk is. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk bekeríteni. Csendben, egymásután ereszkedtünk le a völgybe, majd szétszóródva, kettesével más-más helyen próbáltunk felkapaszkodni a titokzatos idegent rejtő hegyoldalra. Nagyon kemény munka volt, és az ügy életbevágósága is megkövetelte tőlünk a körültekintően megrajzolt, és pontosan, fegyelmezetten végrehajtott offenzívát. Kiálló gyökerekbe kapaszkodva húztuk fel magunkat az első három-négy méteren, egy függőleges föld-falon, mely leomló anyagán hiába keresett lábunk biztos pontot. Feljutva kicsit kifújtuk magunkat, majd nesztelenül kúsztunk tovább a még mindig negyven fok körüli emelkedésen. Hirtelen Shock szólt, hogy most tényleg maradjunk hangtalanok. Vagy harminc méternyire tőlünk ott állt a lámpás-ember. Valószínűleg rájött, miben mesterkedünk, mert nem mozdult, hallgatózott. Próbáltuk elfojtani ziháló légzésünk robaját, melyet a kiélezett helyzetben egy dinoszauruszéhoz hasonlónak érzékeltünk. Ez nem árulhat el minket, ő biztosan nem hallja. A feszültség kezdte felőrölni idegeinket. Mintha úgy hallottuk volna, hogy társaink a lábunk alatt kiabálnak. De az nem lehet.. hiszen ők is tisztában vannak küldetésünk komolyságával. És mégis. Előbb egy, majd alig később több hirtelen a hóból kinövő, grimaszoló fejkezdemény szitkozódva taglalta, hogy milyen rohadt nehéz volt ide feljutni, majd az iránti érdeklődésének adott nem kicsi hangot, hogy mi most merre is vagyunk éppen. Vagyis elkezdték ordítani a nevünket.
A lámpás-embert elvesztettük, és azóta sem láttuk többet. Hogy létezett-e, vagy idegeinknek a már csak épphogy elviselhető frekvencia-tartományba hangolása teremtette őt a hegyek kinyomozhatatlan fantomának, nem fog kiderülni. Mindenesetre visszafelé találkoztunk Barnával is, aki valami zagyva történettel traktált minket rengeteg őt üldöző elvetemült katonáról..
Apróság: Ha télen sátrazni mész, nem baj, ha viszel sátrat meg hálózsákot és a többit. De ha mégis elmulasztanád a körültekintés eme földhöz ragadt formáját választani, és kénytelen volnál mínusz tizenkét fokban végigállni egy éjszakát az alig pislákoló tűz mellett, ne méltatlankodj, ha reggel a sátrából előnyújtózó haverod csodálkozik, hogy még élsz. - Élek hát. És mennyivel több lettem.
Tomikaze