Csajozni bringával kell! - HP cikk az Elle magazinban

Egy menő autóval csajozni is lehet. Bringával?

Ötször úgy. Én úgy tekintek a közlekedésre, hogy A pontból B pontba el akarok jutni valahogy. Ma Budapesten autóval ez lehetetlenség, hacsak nincs szombat este tizenegy óra. Ha ilyenkor jégeső van, én is tuti taxiba ülök. Csajozni meg eleve nem a státuszszimbólumoddal kell, hanem a száddal. Nekem ez elég jól megy, ha kihúzza valaki belőlem a dugót, képes vagyok öt órán keresztül beszélni. De ahhoz, hogy sok időm legyen beszélni, ahhoz oda kell érni időben. Ez pedig csak kerékpárral oldható meg. Bringával igenis tutira lehet csajozni. Nagyon bírják a csajok a bringás futárokat. Eleve jól néz ki mindenki, laza, vicces szettekben vannak, jól öltöznek, jól bírják szuflával, nincsenek elhízva. Bírják a csajok. Ha egy szórakozóhelyre bejön négy-öt futár a hülye nadrágjukban, sapkájukban, táskával, és láncok lógnak rajtuk, akkor azért felcsillan a csajok szeme. Eléggé látványos.

Az idegenlégión is csak röhögnek

Ülök a Hajtás Pajtás kerékpáros futárszolgálat „bázisán” a Király utcában, és miközben az egyik igazgatóra, Sinka Károlyra, vagyis Sinyára várok, tűnődöm, miféle megszállottság vezérli őket nap, mint nap a budapesti utakra egy szál drótszamáron, hátizsákkal, kitéve magukat időjárásnak, autós, motoros szeszélynek. A helynek mindenesetre megvan a maga hangulata. A falon persze bicajos plakátok, a bukósisakos lány vádliján a tetoválás is fogaskereket formáz. Egy polcon őskori telefonok, még a táskányi 450-es korszakból is akad, nem is egy. A futárok levetett munkaeszközei. Vagy tucatnyi figura fejhallgatóval fogadja a megrendeléseket. Igazi nagyüzem. Ebből, egy diszpécser helyéről szakítom ki Sinyát egy pár mondat erejéig.

Van egyáltalán autód?

Nincs. Nem kell. Apámnak van egy verdája, azt szoktam elkérni, ha nagyon szükséges. Rájöttem, hogy tényleg nem kell. Ha taxiznék, autót bérelnék, olyan harminc év alatt költenék el annyi pénzt, amennyibe egy autó kerül.

Itt csupa megszállott dolgozik?

Egyáltalán nem. Vannak megszállottak, sportolók, vannak olyan fiatalok, akik halasztanak az egyetemen. Van olyan, aki a munka után lerakja a bringát, és rá nem ül csak másnap reggel, vagy ha másfél hetes szabadsága van, akkor annak a végén, tehát szigorúan munkának kezeli ezt az egészet, de akad, aki még a klozetra is bringával jár. Az tény, hogy aki bejön hozzánk, az egy kicsit átnevelődik. Nem tudatosan, magától. A „geng” átneveli egy kicsit. Egész biztos, hogy elkezd kerékpárral járni - ha addig nem tette meg -, aktívabb része lesz a civil társadalomnak, egy kicsit környezettudatosabban kezd gondolkodni. Ha erőszakosabb típusú esetleg, akkor lenyugszik. Nagyon jó nevelő, nagyon jó munkaterápia a Hajtás Pajtás, meg eleve a futár szcéna. Arról nem beszélve, hogy rengeteg jó arcot megismer, kialakul egy második családja, baráti társasága. Néhány hét után észre lehet venni, hogy egy aránylag jobb fej, aki belép a céghez, megjelenik azokon a pontokon, ahol a futárok általában szoktak lógni. Aztán már jön hétvégén is.

Csak fiúké ez a pálya?

Nem, vannak csajok is. Olyan tíz százalék az ivararány, de mindig megpróbálunk javítani rajta. Ha nincs is felvétel, csajokat akkor is felveszünk. Most tizenkét lány van.

A leggyorsabbak élnek csak meg?

Ez relatív. Dolgozik nálunk hatvanhét éves nyugdíjas is, Rudi bácsi. Mindenhol vannak leggyorsabbak és leglassabbak is. A kerékpáros futárnak persze jó, ha nagyon gyors, mert sok pénzt fog keresni, ugyanis teljesítménybérezés van. Egy biciklis, aki ismeri a várost, eleve mindig mindennél gyorsabb. Én sem vagyok már fiatal, én sem tudom utolérni a csúcs-szuper futárokat, mégis mindig mindenhová hamarabb odaérek. Szerintem sokkal fontosabb, hogy jól ismerd a várost, az utcákat, le tudj vágni helyeket. Nagyon fontos például, hogy minden háztömbnél tudd előre, hová fogsz „lelakatolni”. Egy fuvar két címből áll. Ahol felveszed a megrendelést, meg ahol leadod. Ha már előre tudod, hová fogsz lelakatolni, annyi időt spórolsz meg, hogy az plusz egy fuvar azon a napon. Ilyen apróságokból áll össze. Lehet, hogy egy versenyző a Váci úton a Nyugatitól Újpestre sokkal hamarabb kiérne, de a valóságban egyszerre érünk, mert én tudom, hogy váltanak a lámpák, mindig utolérem a pirosnál és ráadásul feleannyira fáradok el, mint ő. Nem feltétlen kell nagyon gyorsnak lenni.

Az ember azt gondolja, ez nem túl komfortos foglalkozás, nyáron a nap éget, télen hideg van...

A kerékpározás nem időjárásfüggő.

Úgy van, ahogy a motorosoknál? Nincs rossz idő, csak nem megfelelő ruha?

A motor az más, mert hetvennel, nyolcvannal mész, iszonyú menetszél van, állandóan hűt, megfagysz. A bringán ilyen nincs. A biciklin szerintem egy igazán rossz van, az eső. De az akkor is esik, ha gyalogolsz, vagy ha motorozol. A futároknál azért más, mert kint vannak nyolc órát az utcán. Amikor elkezdtem, télen még farmernadrág, meg pufi dzseki volt az összes védelem. Most már nagyon profi cuccok vannak, goretex kabátok, nadrágok, kamáslik, teljesen mindegy milyen idő van. Nyári tavaszi, meg őszi záporban fel se veszem az esővédő cuccomat. Fázni nem fázok, attól meg, hogy vizes leszek, nem fogok sírva fakadni. Télen föl szoktam öltözni, de ilyenkor nyáron csak örülök az esőnek, legalább nem izzadok.

Azért naponta többször is meg kell látogatni a mellékhelységet. Hova tudtok bemenni?

Bárhova. Minden irodaházban van. Ezek azok a dolgok, amiket azok az emberek szoktak fölhozni a kerékpározás ellen, akik nem kerékpároznak, hogy megmagyarázzák, miért nem bringáznak. Az aktív kerékpárosok ezeken röhögnek. Az, hogy nem lehet felöltözni, meg hogy megizzadsz, hülyeség. Akkor izzadsz meg, ha tiszta erőből biciklizel. Nem lehet szépen öltözködni? Hazugság. Én biciklivel járok esküvőre, öltönyben, a csajom kiskosztümben járkál a bringáján. Hogy büdös van? Ez sem igaz. Mind olyan sztereotípiák, amiket azok állítanak, akik nem kerékpároznak. Egyszer ki kell kipróbálni, és mindenki rájön, hogy ezek jól működnek.

Ilyen sztereotípia az is, hogy veszélyes, mert kinyitják a kocsiajtót, te pedig röpülsz?

Ez sem igaz.

Sosem volt ilyen eseted?

Volt, de az más. Egy futár lényegesen többet megy. Én például legalább kétszer körbekerültem a földet bringával. Nekem százalékban sokkal magasabb a lehetőségem, hogy elüssenek, vagy bármi más történjen. Egyébként meg öt, vagy hat éve nem volt karambolom. Minél többet bringázol, annál jobban figyelsz. Ha ennyit vezetne valaki autóval, mint amennyit én bringázom, már öt autót rommá tört volna. Úgyhogy ez sem igaz. Figyelni kell.

De mire?

Ezt nem tudom elmondani. Egy bringás futárnak kinyílik a negyedik szeme, meg a hetedik érzéke. Lehet már tudni, ha előtted megy egy autó, és egy kicsit lassít, meg kicsit jobbra húzódik, akkor előbb-utóbb parkolni fog. A stoptáblában, az elsőbbségadás jelzőtáblában, pláne a jobbkezes utcában nagyon nem bízol. Éjszaka különösen, mert ugye minden autós a keresztutcából a fényeket nézi csak. Minden kereszteződésbe úgy kell bemenni, hogy egy kicsit balra húzol. Adott esetben, ha jön valaki, akkor automatikusan be tudjál kanyarodni mellé balra, ne menj át. Vannak apró kis rutinok, amit életszerűen megtanul az ember, és egyszer csak azon veszi észre magát, hogy tök jól bringázik. Nem megy a parkoló autók mellet öt centivel, behúzódik a sáv közepére, had előzzék meg, ha meg akarják. Lehet járni a villamossínen, az a legbiztonságosabb. Két autósor között mindig sokkal nagyobb a hely, mint valamelyik szélén. Ha ezeket megtanulod, nem veszélyes kerékpározni a városban.

Nem is volt durvább eseted?

De volt. Ez ilyen Blikkes kérdés, hogy „Eltört már valamid?”. Persze, estem már rohadt nagyot, volt olyan is, hogy kórházba is kerültem. A jobb térdem teljesen szétment már, de ez azért nem mutatja a valót, mert egy aktív futár naponta száz kilométert megy le. Az egy hónapban kétezer kilométer. Azért az rengeteg, abba tényleg belefér. Így is ahhoz képest, hogy a Hajtás Pajtásban egy futár mondjuk, kétezret megy, és van vagy száz futárunk, az ugye kétszázezer kilométer per hó, ahhoz képest egy hónapban egy komoly balesetünk, ha van, vagy még annyi se. Le is kopogom. A komoly alatt azt értem, hogy például kulcscsonttörés, ami két hónap alatt rendbe jön. Olyan nagyon-nagyon durva baleset pedig mióta a cég létezik, azóta kettő, ha volt. Ha akkor bukósisakot viseltek volna, abból se lett volna semmi.

A napi száz kilométert enni-innivalóval is bírni kell. Mikor, hogyan és mit?

Erre mindenkinek más orvossága van. Van, aki szőlőcukrot eszik, van, aki egyáltalán nem szeret napközben enni, hanem amikor megáll délután, akkor dob be egy hatalmas tál kaját. Én például mindig nagyon durván bereggeliztem, és elindulás előtt fél órával abbahagytam, hogy ne jöjjön rám a hányinger. Akkor bírtam délután négyig-ötig, és amikor megálltam, akkor kajáltam újra. Van, aki ebédidőt tart. Nyilván egy kicsit többet kell enni, mint az átlag, mert azért energiát égetünk, de mindenki kitalálja hogyan. Van, aki csinálja magának a szendvicseket, vannak kifőzdék, vagy zöldséges. Mindenkinek más a technikája. Van, aki behozza a bázisra a kaját, és megáll egy fél órára, van, aki a bringáján ülve tolja be a szendvicset. Inni pedig folyamatosan kell, de azt meg lehet oldani csap mellett. Nagyon bírnak minket a recepciósok, bárhol lehet kérni egy pohár vizet.

A piros lámpa csak egy javaslat?

A KRESZ nem szent. Azt nem a bringásoknak találták ki, hanem az autósoknak. A jelzőlámpák azért vannak, mert az autósok túl gyorsan mennek. Korrektül úgy kell nyilatkoznom, mint a Hajtás Pajtás igazgatója, vagy a Critical Mass főszervezője, hogy igen, a KRESZ-t be kell tartani. De ennél sokkal fontosabb, hogy az ember dinamikusan közlekedjen a városban. A buta szabályokat egy futár nem szokta betartani. Ha tökéletesen betartaná a szabályokat, akkor biztos vagyok benne, hogy sokkal több bajuk lenne az utcán, mint így. Fontosabb túlélni. Ha jön valaki keresztben, és nem lehet átmenni, akkor nem megy át, ha nem jön semmi, akkor átmegy. Csukott szemmel nyilván nem megy át a piroson, de arra megy és úgy, ahogyan akar, és ahogy lehet. Nagyon fontos, hogy ha a kívülálló lát valami borzasztó nagy „durvulást” amit egy kerékpáros okoz egy kereszteződésben, mikor harminccal keresztbe-kasul átmegy, ide-oda dőlve, az soha nem olyan durva, mint amilyennek látszik. Egy profi bringás mindig figyel, magára, és így másokra is. Mindig figyel, hogy ne csináljon olyat, amiben benne van, hogy elüthetik. Amikor átmegyek a Nagykörúton a Király utcánál pirosban keresztbe-kasul, abban nincs balesetveszély, az egy tökéletesen kiszámított, és kivitelezett akció volt, amivel senkit nem veszélyeztettem. Legfőképp magamat nem, de az autósokat és a gyalogosokat sem. Csak nem megszokottan néz ki. Balesetveszélyes helyzetet már csak azért sem csinál az ember, mert minden egyes közlekedő partnere legalább nyolcszáz kilóval nehezebb. Ezért nem bízom a piros lámpában, sem a jobbkézben, sem a „macisajtban”. A zöldön sem biciklizem át csukott szemmel. Míg autóban csak egy koccanás és betétlap, ha kijönnek elém, az nálam egy kulcscsonttörés. Én például autóval mindig tökéletesen betartom a szabályokat. Volt saját autóm is, ment a fiatalos lendület, gyorsan és jól vezettem, éreztem az autót. Az is vicces, ahogy azóta vezetek, mióta aktív futár lettem. Körülbelül, mint az öreganyám. Negyvennel. Minden zebránál megállok, szigorúan mindenkit beengedek. Iszonyú dudálásokat szoktam kapni hátulról, mikor havonta egyszer, vagy kétszer autóba ülök. Borzalmasan lelassultam. Érdekes, így is mindig ugyanakkor érek oda mindenhova, mint aki siet.

Az autósok nem idegesek attól, hogy te haladsz, ők meg ülnek a dugóban?

Dehogynem. Nagyon. Abból van a legtöbb probléma. Nem abból van a gond, hogy bunkók az autósok, vagy nem szeretnek minket, hanem van alatta tizenöt millió forint, egy státuszszimbólum, és áll egy helyben. Az a hülye kerékpáros futár pedig, aki alatt ötvenezer forint van, már rég távolban van. Nagyon idegesítő lehet. El is tudom képzelni. Van, aki ül egész nap a dugóban, és egy Moszkva tér-Kálvin tér útvonalat megcsinál fél óra alatt, ami nekem hét perc. Azt látja, hogy elhúzok mellette a villamossínen, és elkezd anyázni. Még meg is tudom érteni. Csak hát erre mindig van egy alternatíva. Nem muszáj. Nem kötelező tizenöt millió forintos autóval járni. Mindenki azt csinál, amit akar, de nagyon idegesítő lehet.

Téged nem húznak fel a beszólások?

Annyival gyorsabb vagyok, hogy nem is hallom. Esetleg, ha melléállok éppen. De egyik fülemen be, a másikon ki. Most mindegyikre válaszoljak? Alapjáraton ilyen vagyok, hogy nem tudnak fölhúzni az ilyen dolgok. Ezt már régen megtanultam. Régen én is szóba elegyedtem velük, kiabáltunk egymásra. Igyekeztem meggyőzni, volt „Melyikük a hangosabb?”, „Ki tud több csúnya szót kimondani?”, meg ilyenek. Most már egyik fülemen be, a másikon ki. Mosolygok, vagy dobok neki egy puszit és továbbállok.

Egy menő autóval csajozni is lehet. Bringával?

Ötször úgy. Én úgy tekintek a közlekedésre, hogy A pontból B pontba el akarok jutni valahogy. Ma Budapesten autóval ez lehetetlenség, hacsak nincs szombat este tizenegy óra. Ha ilyenkor jégeső van, én is tuti taxiba ülök. Csajozni meg eleve nem a státuszszimbólumoddal kell, hanem a száddal. Nekem ez elég jól megy, ha kihúzza valaki belőlem a dugót, képes vagyok öt órán keresztül beszélni. De ahhoz, hogy sok időm legyen beszélni, ahhoz oda kell érni időben. Ez pedig csak kerékpárral oldható meg. Bringával igenis tutira lehet csajozni. Nagyon bírják a csajok a bringás futárokat. Eleve jól néz ki mindenki, laza, vicces szettekben vannak, jól öltöznek, jól bírják szuflával, nincsenek elhízva. Bírják a csajok. Ha egy szórakozóhelyre bejön négy-öt futár a hülye nadrágjukban, sapkájukban, táskával, és láncok lógnak rajtuk, akkor azért felcsillan a csajok szeme. Eléggé látványos.

Akad bringás házasság is? Kollégák egymással, vagy esetleg ügyféllel?

Persze, volt már. Hogy házasságig jutott-e a dolog, azt nem tudom, de vannak olyan párok, akik itt kovácsolódtak össze, sőt tudok olyanról is, aki az egyik legnagyobb megrendelőnk recepciós-lányával most már együtt él.

A bringára sokat költenek fiúk?

Nem. Sőt. Ellentétben az elképzelésekkel, az jellemző, hogy egy futár elkezdi lebontani a biciklijét. Elkezd róla levenni olyan dolgokat, amiket nem használ. A futárok tíz százalékának csak egyetlen egy sebesség van a bringáján, ellentétben az összes olyan emberrel, aki biciklizik. Rájön, hogy az első váltót soha nem használja, akkor azt egyből leveszi. Ha nincs első váltó, akkor le lehet venni a fogaskereket. Aztán rájön, hogy már váltani se nagyon vált, akkor ledobálja az egészet, akkor váltó se kell. Rájön, hogy a hátsó fék úgyse jó semmire, mert az elsővel állsz meg. Lekapja a hátsó féket is. Idejön egy futár egy tök jó országúti menő bringával, és két-három hónap múlva vesz egy másikat. Fél év múlva már azt lehet észrevenni, hogy úgy néz ki, mint ha a kukából szedte volna elő. Persze patent, rohadt jó agyak vannak benne, meg úgy áll, ahogy kell, de kukásan néz ki. A civil bringája meg „csilli-villi”. Gyönyörűszép országúti, vagy monti, lakásban tartva, de amivel melózik, az hulladéknak néz ki.

Trükkösök is vannak?

Persze. Van, aki downhillezik, aki triálozik, egy csomóan pályára, országútra járnak ki, van, aki a Velodromba. Mindenkinek van valami hobbyja. Én egy helyben állok, nekem az. Nekem fix hajtású kerékpárom van, nincs rajta váltó, és racsni sincs rajta, tehát amerre hajtod a kereket, arra megy a pedál is. Ha megállsz, és előre-hátra mozgatod a pedált, akkor egy helyben tudsz állni. Négy-öt percig simán állok egy helyben. Piros lámpánál azzal szoktam játszani. Van verseny is ebből. Összeállnak a futárok - akinek fixe van -, és az a feladvány, hogy három percig lehet fogni két kézzel, aztán el kell engedni az egyik kezet, újabb három perc, le a másik kéz, a következő három perc után az egyik láb. Az időt mérik.

Mi adja meg a rangsort, kit tisztelnek a futárok?

A tél. Ki hány telet nyomott le. Az az első számú mérvadója a futárnak. Hogy ki hogyan melózik, az csak utána jön. Hogy milyen gyors, milyen ügyes, mennyire szeretik a diszpécserek, de a tél a legfontosabb. Ha nem is olyan nagyon szuper futár, de már lenyomott hat, vagy hét telet, annak már nagyon-nagyon „big respect” van. Aki egy telet végignyomott aktívan bringás futárként, az már az idegenlégión is csak röhög.

Balla Tibor